11 September 1697, The decisive Battle of Zenta
1697. szeptember 11. Savoyai Jenő Zentánál óriási győzelmet arat a szultán csapatai felett.
1697-re Magyarország legnagyobb része már felszabadult a török hódítás alól, csak a déli területeken maradtak még török erősségek. A szultán, II. Musztafa újfent személyesen indult Magyarországra, remélve, hogy jelenléte megint sikereket hoz a török fegyvereknek.
Az év nyarán kitört a hegyaljai felkelés, amely abban bízott, hogy a délen lekötött császári erők nem tudnak beavatkozni, és a kurucok gyors sikereket érhetnek el. A császári hadvezetés azonban nem engedhette meg, hogy a hátában egy törökkel szimpatizáló (hiszen Thökölyre hivatkozva hívták zászlajuk alá a parasztokat a felkelők) mozgalom kiterjedjen, ezért még a török front gyengítését is vállalva, többezer katonát vezényeltek a térségbe, akik hamar elfojtották a felkelést.
Ekkorra már Musztafa serege is megérkezett a magyarországi hadszíntérre, táborában Thököly Imrével, aki újra Felső-Magyarország fejedelme szeretett volna lenni. A szultáni sereg teljesen tanácstalanul vonulgatott ide-oda a Temesközben, mert nem tudták eldönteni, hogy Erdély vagy Pétervárad elfoglalására menjen-e. Végül Erdély mellett döntöttek, és a Tisza mentén északra indultak. Többször is átkeltek a folyón, majd szeptember 11-én ismét a bal partra készültek átkelni, hogy a császári sereg és közöttük legyen a Tisza. De aznap reggel a felderítő egység parancsnokát, Dzsáfer pasát a császáriak elfogták, személyesen Savoyai Jenő főparancsnok hallgatta ki.
Tőle mindent megtudtak. A szultán a sereg felével már átkelt, de a hátvéd még a Tisza jobb partján van kettős sáncrendszerrel megerősített állásokban. A külsőt azonban nem tudták még befejezni, egy jelentős rész hiányzott belőle. A két sánc között a lovasság, a második sánc mögött a gyalogság állt fel. A herceg az azonnali támadás mellett döntött, lovassága betört a résen, és a tüzérség is működésbe lépett. A 60 ezer császárival szemben 70-80 ezer oszmán állt, de csak fele volt az innenső parton. A tüzérség délután 5 óra tájban kezdte meg a lövetést, főleg a két török seregrészt összekötő hajóhidat bombázták. Az egyik oldalról még átvonulni igyekeztek, a másik oldalról a szultán küldött erősítést a hídfőnek. Így a hídon hatalmas lett a kavarodás.
A sáncban rekedt törökök kétszer próbáltak kitörni, de a császáriak visszaverték őket. A balszárnyat vezénylő Guido Starhemberg generális a Tisza partján előretört, és a sáncon harcoló oszmánok hátába került. A gyalogság pedig szemből rohamozta a sáncot. A Tisza mentén előrevágtató lovasság a hajóhídig tört, és megakadályozta az oszmánok visszavonulását. A vízben menekülni próbáló janicsárokat a keresztény muskétások a partról lőtték, elesett Elmász Mehmed nagyvezér és több pasa is. A szintén a jobb parton rekedt Thököly a holtak között megbújva éjszakáig várt, majd átúszott a túlsó partra.
A török sereg 25.000 halottat vesztett, a szultán minden értékét, nehézfegyverzetét hátrahagyva menekült. A keresztények vesztesége 500 halott és 1500 sebesült volt. A szultán végleg elvesztette Magyarországot, és ez a hatalmas vereség végre békekötésre kényszerítette a Portát. A karlócai békében az Oszmán Birodalom a Temesköz kivételével kiszorult az országból.
Noha a csata döntő volt és alapjaiban rendítette meg az oszmán hadigépezetet és a belpolitikát is, a béketárgyalások megkezdésével még tétováztak. Ezért Jenő herceg 1697. októberében – miközben hadereje zömét Felső-Magyarországra küldte téli pihenőre – kisebb sereggel Bosznia elleni hadjáratra indult. Mindössze pár nap alatt több erősséget is elfoglalt, végül Szarajevót is elfoglalta, amit felégetett, mielőtt visszavonult volna téli szállásra. Ezalatt gróf Batthyány II. Ádám horvát bán a maga csapataival Banja Luka környékét pusztította el, míg Jean-Louis Rabutin de Bussy lovassági tábornok Ó-Palánkát és Pancsovát vette be és pusztította el az Al-Dunánál. A következő évben Jenő herceg Temesvár elleni hadmozdulatokkal akarta kicsalogatni az új nagyvezir, Husszein pasa Belgrádnál elsáncolt hadseregét, akik viszont óvakodtak a hadműveletektől, csak Szelim Giráj tatár kán mozdult ki csapataival a táborból, de a tatárokat Nagy-Becskereknél a Pálffy huszárezred, Deák Pál és Maximilian Wilhelm von Braunschweig-Lüneburg hannoveri herceg csapatai szétverték. Az oszmánok kisebb támadásokkal próbálkoztak Titel ellen és Boszniában Doboj ellen, sikertelenül. 1698. októberében aztán végül fegyverszünetet kötöttek a felek.
Sources: Szibler Gábor and Kiss Csaba
