Mikszáth Kálmán: Hunyák Pál

(A short novel, written by Mikszáth Kálmán, translated by Szántai Gábor, and edited by Suzanna Lahner King)

Mikszáth Kálmán (1847-1910)

“If I remember well, it was Szlatkovics, the best poet of the Slovaks, who once sang about the pipe very nicely:

„You are small, you are hardly worth a penny or two, yet, even the king casts his eyes on you.”

Indeed, it would be better to chant rhymes against the tobacco monopoly than to stir up the honest Slovak folks’ temper, as is being done by unscrupulous agitators who denigrate them out of proportion. (or: who make their reputation worse than it should be)

A few decades ago, the whole Slovak nation had felt with us. We did not mention the white horse and the red bridle*, nor did they. We got along with each other even though we huddled together in a narrow place: the path of tolerance.

Our pain was their pain, our poets and theirs emoted about a mutual bitterness, and a common ideal was glorified. The great endeavor was the shaking off of the foreign yoke. It dwelled in the heart, it was lamented sorrowfully amongst the hills and in the romantic forests. It was sighed by the breeze, and the desire cried in the repining sound of the flute.

And now that the foreign yoke has been shaken off, we are still hearing the humming of the country-instigating proletarians who keep crooning the old songs into the ears of the Slovak people, namely that they should shake off the foreign yoke once and for all! Only now this foreign yoke is not Austrian, it belongs to us Hungarians.

There is an insidious “Slovak anthem”, it is stormy and outrageous. It tells us how large their country is. Indeed, it stretches from the famous Tátra Mountains to the Baltic Sea. Their national mountains are the Ural and the Caucasus. The babbling foams of the Garam converse with the blue waters of the Volga. What a discourse!

The anthem has a pleasing tune, it sneaks into the ears and from there, perhaps later, also into the hearts. But this is not all of it, we would have no complaints about it if just this anthem existed.

You see, this poem is easily learned by those nice, tall lads and straight-backed, gentle-eyed girls whose fathers marched with us in 1848 to the same beat of the drum: »Szeno-szlama, Szeno-szlama.« (Meaning: »hay-straw or right-left« because they had to move their feet according to the marching order.)

Well, I say they learned it, but it would not be something of a big deal as even arsenic doesn’t kill when given in small doses. But it is a grave mistake to have explanations of the song, noxious ones.

And this agitator army is everything but not idle. They travel around the villages, they interact with the people, they instigate, make noise, harangue, implanting plethoric hopes and sick dreams into the hearts of the Slovaks, and it is almost impossible to find a more fertile soil than theirs, being a melancholic people of the hills filled with great fantasy.

Priests and schoolmasters are of great help to agitators. There are many fanatical fools among them who do not care about any regulations or reasoning, not even my scribbling: only water therapy would be a good cure, but most of them are scoundrels who spread pan-Slavic ideas just to increase their influence, or they make a living from it. They should be eating the bread of the state prison. We are poor, but we could afford that for them.

But there is one preacher who is even more dangerous than the agitators: it is the Rouble. If someone is not distracted from their normal thinking, either by the anthem or by the agitators, then he is shown the Russian Rouble. It can speak so well that it is impossible not to believe every word it says.

The Russian Rouble rings out louder than any national song, any luring, honeyed word. The Russian Rouble is a great orator who never fails and is heard even by the deaf. 

But I’m already a little wordy, considering I’m actually writing a short story on this subject and not a dry dissertation. And all readers of taste would expect me to not snatch away the brilliant words of an article writer but to tell my own story of what I had figured out, telling it as much as I can, then letting me go with God, and allowing them to sleep peacefully. Very well, for God’s sake, I will finally tell you the story of my Hunyák Pál, that is, actually my story with Pál Hunyák.

It is not all the same thing!

Hunyák Pál, as we could foresee, is a Slovak man, a peasant from a village in the Upper Lands. Do you wonder where I know Hunyák Pál from because so far he has never been a delegate to the parliament, and never written anything, either? 

Well, I came to know Hunyák Pál from the visits I paid to my uncle twice in my life: first six years ago and again just last week, and it was his neighbor, this Hunyák Pál in question, who always took me by coach to the railway station.

I never thought that I would ever write an obituary for Hunyák Pál, and it never occurred to me that I would write a short story concerning him, either. (The poor thing didn’t look like that in his shabby lambskin hat and patched baise boots.) Still, I can recall both conversations we had. Sometimes we remember these things.

By the way, he is an intelligent educated man, especially among Slovaks, and he is a great beekeeper.

In the first instance, I was inquiring about to whom he sells the honey and the honeycombs, and he replied like this:

“I sell them to the Slovaks, sir. The Slovaks come to our village in the autumn and buy it for good money.” “But, you are all Slovaks, too, ” I said, laughing, “so why are you talking so disparagingly of the Slovaks?” “Well, that is what we say,” he responded, a bit hurt, “but it is still different… as it is, we are rather, not Slovaks,”

I admit, a kind of reassuring sweet feeling was tickling my heart. As if you bit on a piece of sugar in a crab apple when you sink your teeth into it.

Now, six years later, fate has made me meet Hunyák again. These Slovaks never get old, they are just like before, except the boots and the hat are more worn.

“And, my son has grown up since then” – said Hunyák, a bit reluctantly. For he did not like at all that I found him unchanged. “Well, I hope you will enroll your child in a Hungarian school,” I said, as we were talking about his son. “Of what use would that be for him?” he answered sourly, “Only the mother tongue is sweet, all the others are bitter.”

“Hey, Hunyák! Listen, you did not talk like this before!” “Because I was stupid. What does a peasant know about the world when the Hungarians keep us like dogs.” “Well, Hunyák!” – “Sir, blood is blood, it never turns into water. Those who are of the same blood feel the same way. One clay brick is just one clay brick. But many bricks are a house!” “Where did you learn these crazy things?”

Pál Hunyák sighed, “Even the poor peasant heart can feel the love of freedom and homeland.” “Of course, one can feel it very much.” “Once the whole country was ours, but now, they have forced us here, among these rocks. The good soil, the lowland, is cultivated by the Hungarians, and they do not even pay taxes. But we pay it, even though we are here in the badlands.”

“Oh come on, Hunyák! The tax belongs to the king, and he collects it equally from every one of his subjects.” Hunyák shook his head, disbelievingly, “The king won’t see even a bad penny from our taxes. The Hungarian lords gamble it away. Then, mister, just think of it: the Slovak works his soil with four times more effort and force than the man who lives in the Lowland. Yet, there is a four times greater harvest there.” “Naturally, the conclusion is…” I cut into his speech, laughing, “that even God sides with the Hungarians.”

“That is right! He does!”, he said bitterly, –” Because if He did not side with them, everything would already be as it is supposed to be. But it will eventually take place because it must.” “Where did you hear that?” “We figured it out, all of us, by ourselves,” Hunyák said darkly. He silenced his words. I fell into an even deeper silence. I pored over these things while the wheels of Hunyák’s wagon kept rattling along the potholes of the land that the Hungarians had gained by blood.

But you, gentle reader, do not think about what Pál Hunyák has said…let it be only a short novel for you because if I had not called it a short novel, you would probably not have read it.

I cheated on you because you like to be deceived. So let me write the actual title of my short novel here, at the end. It is: ‘Voyage towards Russia’. 

A voyage – a trip taken by faster horses than the two yellow horses of Hunyák Pál.”

The Translator’s note:

*When Mikszáth mentions the “white horse and the red bridle” he is referring to the legend of the white horse that Árpád gave to the Slavic prince named Szvatopluk upon entering the country. He eventually cheated him and bartered the land for the horse and the saddle.

Mikszáth Kálmán in 1895

Here is the original Hungarian text:

Mikszáth Kálmán:


Ha jól emlékszem Szlatkovics, a tótok legjobb poétája énekelte egyszer igen szépen a pipáról:

»Kicsi vagy, alig érsz egy garast vagy kettőt,
Mégis a király is reád veti szemét.«

Bizony ma is jobb volna a dohány-monopólium ellen dalolgatni, mint hogy fölzavarják lelketlen izgatók a becsületes tót nép kedélyét és sokkal rosszabb hírbe keverik, mint aminő.

Még csak néhány évtized s velünk érzett ez az egész nép. Sem mi nem emlegettük a fehér lovat és a veres kantárt, sem ők nem hozakodtak elő vele; megfértünk egymással, pedig ugyancsak összebújtunk keskeny helyen: a türelem ösvényén.

Nekik is fájt, ami nekünk, poétáink és az övék is közös keserűségről daloltak, közös ideált dicsőítettek. Az idegen járom lerázása volt a nagy törekvés, mely a szívekben élt s mely a regényes erdők, hegyek között esengett szomorúan. Szellő is azt sóhajtotta, méla furulyasípban is ez a vágy sírt.

S most, hogy le van rázva az idegen járom, – az országháborító proletárok még mindég ezeket a régi nótákat dúdolják a tót nép fülébe: rázza le már egyszer az idegen jármot!

Csakhogy most már ez az idegen járom nem az osztráké, hanem a mienk – magyaroké.

Van egy hangzatos »tót himnusz«, viharos, háborító. Elmondja, meddig terjed az a hatalmas ország, mely az ő hazájuk. Bizony elér az a híres Tátrától a Balti-tengerig. Ural és a Kaukázus a nemzeti hegyek. A Garam locsogó habjai a kékvizű Volgának felelgetnek. Az aztán a diskurzus!

A himnusznak tetszetős dallama van, belopja magát a fülekbe s onnan talán később a szívekbe is.

De ez még nem minden, panaszunk se volna, ha csak ez a himnusz lenne.

Mert megtanulják ugyan, mint ahogy megtanulnak minden kellemes nótát azok a szálas, szép legények s délceg, szelíd szemű leányok, kiknek az apáik még velünk csinálták negyvennyolcban a tábori tempót:

»Szeno-szlama, Szeno-szlama.«

(T.i. »széna-szalma«, aszerint amint vagy a szénás lábat, vagy a szalmásat kellett mozdítani masírozás közben.)

Hát mondom megtanulják, de az magában véve nem volna valami nagy baj, az arzenikum sem öl kis mértékben beadva, hanem az már aztán öreg hiba, hogy a nótának magyarázói is vannak, mégpedig veszedelmesek.

Ez az agitátor-had pedig minden inkább, de nem lusta. Bejárják a falukat, érintkeznek a néppel, izgatnak, lármáznak, lelkesítenek, vérmes reményeket, beteges ábrándokat ültetnek a tótok szívébe, aminél pedig porhanyóbb földet, melankolikus, nagy fantáziájú hegyi nép lévén, szinte lehetetlen találni.

Az agitátoroknak nagy segítségére vannak a papok és a néptanítók. Van ezek közt sok fanatikus bolond, akiknek nem használ se rendszabály, se felvilágosítás, de még ez az én irkafirkám sem: ezeknek a vízkúra kell csak, de a túlnyomó rész gazemberekből áll, kik azért hirdetik a pánszláv eszméket, mert vagy a befolyásukat neveli, vagy ez a kenyérkeresetük: hát ezeket bizony jó volna az állam kenyerére fogni. Szegények vagyunk, de ez még kifutja számukra.

Hanem hát még az agitátoroknál is veszedelmesebb prédikátor a – rubel.

Mert akit sem a himnusz el nem tántorít természetes gondolkozásától, sem az agitátorok, annak aztán megmutatják a muszka rubelt.

De már az úgy tud beszélni, hogy lehetetlen el nem hinni minden szavát.

Az orosz rubel csengőbb a nemzeti dalnál, a csalogató mézes szónál, az orosz rubel nagy szónok, aki sohasem sül fel és akit a süketek is meghallanak.

De már egy kissé hosszadalmas is vagyok, tekintetbe véve, hogy tulajdonképpen novellát írok erről a tárgyról és nem száraz értekezést.

Novellában pedig azt várná tőlem minden jó-ízlésű olvasó, hogy ne kapkodjam el a vezércikkíró elől az ő pompás mondásait, hanem beszéljem el a magam históriáját, amit kigondoltam, úgy ahogy tudom, aztán menjek isten hírével s hagyjam csendesen elaludni.

Jól van hát, isten neki, elmondom az én Hunyák Pálom történetét, vagyis tulajdonképpen az én történetemet Hunyák Pállal. Mert az nem mindegy!

Hunyák Pál, mint előre látható, tót ember és parasztgazda egy felvidéki faluban.

Hogy honnan ismerem én Hunyák Pált, aki eddig még se nem volt követjelölt, se nem írt semmit?

Hát én Hunyák Pált onnan ösmerem, hogy mikor a nagybátyámnál voltam kétszer életemben (hat év előtt s most a múlt héten), mindig a szomszédja, a szóban forgó Hunyák Pál vitt el szekeren a vasútig.

Nem gondoltam akkor s útközben sem gondoltam rá, hogy én valaha nekrológot fogok írni Hunyák Pálról, sem arra, hogy novellát (nem úgy nézett ki szegény pára az ócska báránybőr-sipkájában és foltos halinában), mégis visszaemlékszem mind a kétszer, hogy miről beszélgettünk. Van azzal úgy az ember!

Különben intelligens ember, kivált tótnak, és nagy méhészgazda.

Első ízben arról kérdezősködtem tőle: kinek szokta eladni a mézet s illetőleg a sejteket, mire ő így válaszolt:

– A tótoknak, uram! A tótok ősszel eljönnek a falunkba s megveszik jó pénzen.

– Hiszen kéndtek is tótok – mondám nevetve -, hát miért beszél olyan lenézőleg a tótokról?

– Hát ‘iszen mi is úgy beszélünk – viszonzá némileg sértődve -, de mégis más az… mégse vagyunk mi tótok.

Megvallom, valami olyan megnyugtató édes érzés csiklandozta meg a szívemet. Mintha valaki egy darabka cukrot harapna szét a vadalmában, amikor belevágja a fogát.

Most, hat év után megint összehozott a sors Hunyákkal. Ezek a tótok sohasem öregszenek, éppen olyan, mint azelőtt volt, csak a halina kopottabb, meg a sapka.

– No, meg a fiam is megnőtt azóta – mondá Hunyák szabódva. Mert neki sehogy se tetszett, hogy én nem találtam most másformának.

– Nos, remélem, hogy magvar szóra adja a gyereket – szóltam, mivelhogy a fiára került a beszéd.

– Minek az neki? – felelte fanyarul. – Csak az anyai nyelv édes, a többi mind keserű.

– Ej, ej, Hunyák! Hiszen nem így beszélt valamikor!

– Mert bolond voltam. Mit tud az ilyen parasztember a világról, mikor úgy tartanak a magyarok, mint a kutyát.

– No lám, Hunyák!

– A vér csak vér, uram; sohasem válik vízzé. Akik egyforma vér vagyunk, egyformán érzünk. Egy vályog csak egy vályog. De sok vályog sok ház!

– Hol tanulta ezeket a bolond dolgokat?

Hunyák Pál sóhajtott.

– Az ilyen szegény paraszt-szívben is lehet szabadság- és honszeretet.

– Már hogyne lehetne… nagyon lehet.

– Valaha mienk volt az ország egészen: most ide szorítottak a kövek közé. A jó földet, az alvidéket a magyarok lakják és még adót se fizetnek: mi a rossz föld után is fizetjük.

– Ejnye, ejnye Hunyák! Hiszen az adó a királyé, s az egyformán vetteti ki minden alattvalóra.

Hunyák a fejét csóválta kétkedőleg.

– Nem lát a mi adónkból a király egy rossz garast sem. A magyar urak elkártyázzák. Aztán gondolja meg az úr, hogy a tót négyszer annyi erővel, fáradsággal dolgozza be a földjét, mint az alföldi ember, s mégis négyszer több terem annak.

– Ebből az következik persze – vágtam közbe nevetve -, hogy az Isten is a magyarokkal tart.

– Úgy van! Az is! – szólt keserűen – mert ha nem velük tartana, már régen úgy lenne minden magától, mint ahogy lesz majd muszájból.

– Kitől hallotta ezt?

– Rájöttünk mindnyájan – szólt Hunyák sötéten.

Elhallgatott. Én sokkal jobban. Elgondolkoztam ezeken a dolgokon, míg a Hunyák kocsijának kerekei egyre hurutyoltak a vérrel szerzett föld kátyúiban.

Te azonban ne gondolkozz el, nyájas olvasó, a Hunyák Pál beszédén… legyen ez tenéked csak novella, mert ha nem annak keresztelném, hát el se olvasnád.

Megcsaltalak, mert jobban szereted, ha megcsalnak. Novellámnak igazi címét is csak ide hátul írom ki, hogy: Utazás Oroszország felé.

Utazás – mégpedig gyorsabb lovakon, mint a Hunyák Pál két sárgája.

Dear Readers, I can only make this content available through small donations or by selling my books or T-shirts. 

If you like my writings, please  feel free to support me with a coffee here:

You can check out my books on Amazon or Draft2Digital, they are available in hardcover, paperback, or ebook:


or at https://books2read.com/b/boYd81

“33 Castles, Battles, Legends” (Paperback)
“The Ring of Kékkő Castle” (Paperback)

 My work can also be followed and supported on Patreon: Become a Patron!http://Become a Patron!

Become a Patron!

My T-shirts are available: https://hungarianottomanwars.myspreadshop.com/all